Név: Don "Zordon" Whittaker
Nem: férfi
Születési hely, idő: Bredon, 1980. március 16.
Kampány és karakter: Oroszlánkirály - Zordon
Külső tulajdonságok: 175 cm-es magasság, vékony, de izmos testalkat. Hajam színe sötétbarna, rövidre nyírva viselem, a szemeim zöldek. Arcomon látszanak már az öregedés ráncai, illetve homlokom is határozottan magasnak tekinthető a kopaszodás miatt. Rövid szakállat és bajszot növesztettem, melyet hajammal egyetemben már több ősz szál tarkít.
Testemet számos helyen tetoválások ékesítik - nem voltam mindig cégvezető, még ha arra is készültem fiatalon. A ruhák mondjuk eltakarják ha kell, de nem szégyellem - minden tinta a bőrömön emlékeztet arra, mit kellett végigjárnom, míg ide jutottam. Akárcsak a bal szemem alatt és fölött lévő hosszúkás sebhely.
Belső tulajdonságok: céltudatos, talán ez a szó jellemez leginkább. Ha valamit igazán akarok, azért mindent megteszek: még a kezem sem félek bepiszkolni érte - vagyis, más kezét. Szeretek irányítani és aki könnyebb préda, kevésbé gyanakvó, vagy kihasználható, az hamar a bűvkörömbe kerül. Szigorú vagyok és gyakran tartanak humortalannak, keserűnek és mindig dühösnek - nos, ez talán igaz volt rám, de jelenleg semmi okom sem a keserűségre, sem a dühre. Életem sötét korszaka lezárult végre az öcsém halálával. És végre megkapom, ami jár nekem, ami mindig is járt - a Whittaker birodalmat. Erősségeim a ravaszság és a csavaros észjárás; gyengeségem viszont, hogy koránt sem vagyok annyira nyugodt, összeszedett és tiszta fejű, mint amit elvárnak tőlem. Egyedül attól félek, hogy egyszer fény derül rá, mit tettem és ez visszaránt majd a mocsokba - vagy még annál is mélyebbre.
Foglalkozás: a Whittaker vállalat tulajdonosa.
Történet:
Késő éjszaka van, de a város nem alszik. Ezernyi villódzó fénye ébren tartja ezen a késői órán - akár az embert a gondolatai, tervei... és lelkiismeretének hangja. Nem gondolok sokat Munro halálára, de ma temettük el. Ott álltam Sarabi mellett, kezem alatt rázkódott a válla csendes zokogásától. Arckifejezésem egy pillanatig sem tükrözte a bennem dúló érzelmeket: elégtételt éreztem. És megkönnyebbülést.
Nem volt könnyű apánk, Carl Whittaker árnyékában felnőni. Munro-nak talán igen: ő volt a tökéletes fiú, akire minden apa vágyik. Én persze ismertem az igazi arcát, melyet olyan jól rejtett el mások elől. Nagyon sokszor kerültem miatta bajba. Az arcomon lévő sebhelyet is azért szereztem, mert az ő unszolására egy nem éppen jó nevű környéken flangáltunk. Megvédtem, elvégre az öcsém volt... otthon pedig még én kaptam fejmosást, mert én voltam az idősebb. Munro számtalanszor kigúnyolt és megalázott a barátai és az iskolatársaink előtt - de még a család előtt is volt hozzá bátorsága. Neki mindent elnéztek. Én pedig szenvedtem, egyre zárkózottabb és elveszettebb lettem. Az elit iskolából is miatta rúgtak ki - apám valószínűleg ekkor döntötte el, hogy nem én leszek az örököse.
Azután jött a lejtő. Otthagytam a családot, megpróbáltam magam boldogulni. Apám persze fizette az iskoláim, amik koránt sem voltak "elég jók" a család elvárásainak. A vasárnapi ebédeknél éreztem igazán, mi lett belőlem: a család fekete báránya. Korán keseredtem meg és fáradtam bele az életbe. Egyre nőtt bennem a düh, ami végül idáig vezetett: meggyilkoltam a fivérem. Durva dolgokat éltem meg, gyakran a semmiből kellett építkeznem, nem kértem a család segítségéből és alamizsnájából. Munro persze megnyugodott idővel - megházasodott és született egy fia. Úgy tűnt, ő mindent, de mindent elfelejtett. Nos, én nem felejtek.
Csak azok az ostoba félnótások!... Sarabi, Banzai és Ed. Természetesen elkefélték a balesetnek álcázott gyilkosságot. Pontosan tudtuk, Munro merre lesz akkor, a fiával együtt. Az esőtől csúszós utak nekik kedveztek. A tömegkarambol, amit szánt szándékkal okoztak, felborította Munro kocsiját. Banzai-nak kellett volna belobbantania az üzemanyagtartályból kifolyó benzint. De ő is megcsúszott a kocsijával és az árokban landolt - utána pedig elmenekültek, így magamnak kellett elvarrnom a szálakat. Motorommal odagurultam a bátyámhoz, a sisakon csak a napellenzőt emeltem fel, hogy még egyszer a szemébe nézzek. Segítségért könyörgött, de én most nem ezért jöttem.
- Éljen a király... - csak ennyit mondtam neki búcsúzóul, mielőtt a benzin meggyulladt, ő pedig bennégett. Szerencsétlen körülmény, hogy Simba nem volt az autóban. Így vele még le kellett számolnom, mielőtt magamhoz ragadom a hatalmat.
Nem volt nehéz dolgom: mikor másnap meglátogattam, szegény kölyök önmagát hibáztatta, amiért pont az ütközések előtt vonta el az apja figyelmét egy új szuperhősfigurával. Szemei teljesen be voltak dagadva a sok sírástól. Nem kívántam enyhíteni hamis bűntudatán: ahhoz túlságosan hasonlított az öcsémre gyermekkorában. Megbeszéltük, hogy talán az lenne a legjobb, ha egy időre elmenne itthonról, hogy megpróbálja feldolgozni bűnét - a bűnt, melyet nem követett el. Egy távoli bentlakásos iskolára próbáltam rábeszélni, de ő inkább szökést fontolgatott. Hogy mi lett végül, nem tudom, mindenesetre nem jött el szerető apja temetésére.
Valószínűleg megszökött. És ez így jó. Remélem, sosem tér vissza. Mert akkor kénytelen leszek őt is bántani.
Most, hogy rövidesen minden az enyém lesz, átformálhatom végre a céget a terveim szerint. Munro nincs többé útban; Sarabi pedig túlságosan szomorú ahhoz, hogy bármit tegyen ellene. Végre eljött az én időm.